Az első világháború közelharc- és kézitusa
kiképzésének jellegzetes vonásai

A közelharc és kézitusára való felkészítése a katonának az ókortól az első világháborúig, ha változó mértékben is (különösen a tűzfegyverek tömeges és sorozatlövő fegyverek elterjedésétől mutat csökkenő tendenciát), de mindig meghatározó részét képezte a harckiképzésnek illetve a kondícionális képesség megszerzésének. Az I. vh-ban lövészárok harcot vívó rohamcsapatok részletes vizsgálatát azért tartom fontosnak, mert belőlük fejlődtek ki azok a felderítő, járőr és elitnek számító kommandós csapatok, amelyek kiképzése specializáltnak mondható.

A harcászati alapelvek, elgondolások, szabályzatok

A mozgó háború időszakában, 1914-ben a zárt alakzatok helyett a rajvonal volt a gyalogság fő harcalakzata, amely a jobb tűzvezetést és saját emberveszteségek csökkentését is szolgálta. Mindezek ellenére a kezdeti veszteségek elérték a létszám 40-50%-át. A támadás befejezését a tűzharc utáni szuronyroham végrehajtásában határozták meg.

Az állásháború időszakában (1915-1917) módosult a gyalogság harceljárása leginkább támadásnál. A gyalogság és a tüzérség közötti szoros együttműködés elengedhetetlenné vált. Kezdetben az ellenség tűzfészkeit erős tüzérségi tűzzel igyekeztek megsemmisíteni, majd 1916-tól több napos tüzérségi előkészítés után indítottak rohamot. A tapasztalatok azt mutatták, hogy a legintenzívebb tüzérségi előkészítés sem volt képes a beásott ellenséget megsemmisíteni, így a gyalogsági tömegrohamok változatlanul összeomlottak a megmaradt géppuskák tüzében. A német hadseregben már 1915-ben elkezdtek szervezni egy rohamcsapatot, mely válogatott legénységével megpróbálta a mozgóháborút visszaállítani. A kezdeti sikerek után a németek minden hadseregnél rohamzászlóaljakat állítottak fel és képeztek ki. Az új lehetőség az osztrák-magyar hadvezetést is érdekelte, így 1916 végén 140 tisztet és altisztet képeztek ki rohamistának a nyugati fronton. 1917 végére megalakultak roham zászlóaljak, félezredek, félzászlóaljak, amelyek közvetlenül a hadosztály- illetve dandárparancsnokoknak voltak alárendelve. A hadvezetés igyekezett pontosan, szabályzatba foglalni a felszerelést, melyet a gyakorlati élet gyakran ?finomított?.

A gyalogság mozgóharcra való felszerelése a gyalogszázadoknál a következő volt: puska, derékszíj, szurony, tölténytáska 40 db tölténnyel, gázmaszk, kenyérzsák /500 gr kenyér, tábori kulacs, dohány, 40 db töltény/, hátizsák megerősítve /külső részben 2db kézigránát, 40db töltény/, ásó vagy kézibalta. A ruházaton túl bakancs, lábtekercs, acélsisak volt a viselet. A rohamkéssel való felszerelést az ezredparancsnok határozta meg. Minden második katona drótvágó ollót hordott magával, így a felszerelés súlya közel 30 kg volt.

A rohamzászlóaljak katonáinak felszerelése a következőkből állt: karabély 40db tölténnyel és még 20db töltény a zsebben, acélsisak, gázmaszk. A kenyérzsákban 2db konzerv, 2 napi kenyér, dohány, 2 tábori kulacs, 2db. kézigránátzsák 5-5 kézigránáttal, 4db üres homokzsák, rohamkés. Járőrönként minden második katona rövid nyelű ásóval vagy baltával volt felszerelve, amelyet sok esetben a szuronyhüvelyhez erősítve a derékszíjra akasztottak

A szabályzatok a támadást rohamhullámokban határozták meg (három hullámban, 3-2-3 rajonkénti megosztásban). Az első hullámban a jó kézigránátosokat, a másodikban a jó lövészeket, ügyes szuronyvívókat osztottak be ?lángvetők? (lángszórók) kíséretével. A harmadik hullámban ismét kézigránátdobók és géppuskák kerültek. Ezen egységeknek az volt a feladata, hogy önálló vállalkozásnál be kellett törni az ellenséges árokrendszerbe, információkat és foglyokat gyűjteni. Támadás esetén pedig le kellett küzdeni az ellenség védelmének teljes mélységét, utat nyitva a rohamozó gyalogságnak. A rohamcsapatok állományába csak önkéntesek kerülhettek, akik az átlagnál jóval erősebb fizikumúak voltak. A felvett katonák 1-2 hónapos rohamtanfolyamot végeztek, majd a csapatokhoz kerültek. A kiképzés fő idejét a fizikai erőnlét fokozása, a kézigránát dobás gyakorlása, és éles fegyverrel végrehajtott harcszerű kötelékgyakorlatok tették ki. A vállalkozásokat a legapróbb részletekig begyakorolták az elfoglalandó állások előre megépített másolataiban, és minden mozzanatát összehangolták a tüzérségi támogatással. A rohamista a gyakorlatban 12 darab kézigránátot, 95 M Mannlicher karabélyt hozzávaló 40 töltényt, gyalogsági ásót, 17 M rohamkést, drótvágó ollót, gázálarcot vitt magával. A rohamjárőrök felszereléséhez tartoztak lángszórók, és 37 mm-es gyalogsági ágyúk is. A támadás sémája a következő volt: a tüzérség meghatározott helyeken tűzhengerrel rombolta az ellenség műszaki zárait, korabeli kifejezéssel ?rohamutcákat? lőtt az ellenséges vonalakba, ezekbe törtek be a rohamszázadok, majd a tüzet áthelyezték a hátsó vonalakra, egy félkör alakba, így védve az áttörés színhelyét akadályozván az ellentámadást. A rohamcsapatok elsősorban kézigránátokkal felgöngyölítették az ellenállást, és színes rakétákkal jelezték az eredményeket. A lángszóróknak és ágyúknak a megerősített helyek kifüstölésében, és az esetleges ellentámadások visszaverésében volt szerepük, puska-, pisztolyharcra alig volt példa. Miután az elfoglalt állásokat szilárdan kézben tartották, előre vonták a gyalogságot, a rohamcsapatokat pedig hátra küldték. Kézitusára nem nagyon került sor, bár ennek eshetőségét soha nem lehetett kizárni. Ezt jól jelzi a rohamkés, esetlegesen sújtófegyverek megléte.

Az egységes felszerelésen túl leginkább a rohamcsapatoknál megtalálhatóak voltak a közelharc egyéni, sajátos fegyverei, mint pl. a különféle buzogányok, ólmosbotok, csákányok, láncok stb. Ezeket leginkább az árokharcban alkalmazták - ahol nem volt hely a szuronyos küzdelemre- úgy mint a kiélezett gyalogsági ásót vagy baltát.
Remarque így ír erről a Nyugaton a helyzet változatlan című művében:
?A szurony mindenesetre veszített jelentőségéből. A rohamnál mostanában divatossá kezd válni, hogy csak kézigránáttal és ásóval megy előre az ember. A kiélesített ásó könnyebb és sokoldalúbb fegyver, nem csak nyakába lehet taszítani az ellenségnek, hanem mindenekelőtt ütni lehet vele, nagyobb lendülete van; különösen ha ferdén trafál az ember váll és nyak közé, könnyen bevághat egészen a melléig. A szurony gyakran megakad ott, ahová bedöfték, ilyenkor előbb erősen rá kell lépni a másiknak a hasára, hogy kiszabadítsa az ember, s ezalatt maga is könnyen kaphat egyet. Ezenkívül némelykor le is törik.?

Ezekből az eszközökből több tucat található a Hadtörténeti Intézet és Múzeum fegyvergyűjteményében is. A kézitusa során tehát a katona valamennyi keze ügyében lévő felszerelést vagy a mai szóhasználattal élve szükségeszközt igénybe vehetett az ellenség megsemmisítése érdekében. Mai értelemben vett kézitusa kiképzést nem kapott a rohamista, ez a vállalkozások jellegéből, és az időhiányból adódott. Persze felmerülhet a kérdés, ha volt ilyen igény, ki, és mit oktatott volna?!? Nyilvánvalóan az ilyen felmerülő összecsapásokat rábízták a rohamisták eleve meglévő kiváló fizikumára, támadószellemére, agresszivitására. Az viszont feltűnő milyen nagy hangsúlyt fektettek a fölényes erőnlét megteremtésére, bár igen korlátozott idejű, és területű akciókról volt szó. Meggyőződésem, ha a korszak kiképzőinek lett volna a kezében valamilyen kézitusa metodika a szuronyvíváson kívül, az főszerepet kapott volna az oktatásban.